Weöres Sándor
Hazaszálló

A városvégi piacon
sötétzöld koszorú-halom:
halottak napja van ma.
Élet s halál itt nem enyém,
hazaröpít a költemény
Csöngére, kis falumba.

Ott édes rokon a halál:
családi kriptánk ottan áll,
mint hű hajdú a posztján.
Hűs szél zilálja fű-haját --
és sarkait és ajtaját
benőtte a borostyán.

Az egy-vérűek serege
ott leng a teljesség fele,
mint holdsütötte gályán:
ki fákat ápolt hajdanán
s szelídszemű volt: nagyapám
és szegény Géza bátyám.

Keresztben egymás fölibe
rakott koporsók tömege,
piciny, meg hosszú, békén:
öcsém, ki halva született
s e létben nem kapott nevet
s nagyanyám s Róza néném.

És dédszülők s ki tudja hány
matróna, dáma, tünde lány,
gyermek-angyalka, szende --
kőbolt alatt, mint csónakon,
úsznak gyönyörű hátukon
a kitárt éggel szembe.

Ó mennyi percig állok itt,
ó mennyi évig hálok itt,
és benn még sose jártam.
Évmillióm majd itt telik,
itt fekszem az ítéletig,
oldottan, szétdobáltan.

Más-fajtájával elszököm,
de visszahúz a köldököm
a családi verembe.
Felé hull minden lehelet,
az élő így nyújt gyökeret
a hűs élettelenbe.

Érzem a sírbolt áramát:
nincsen egy-ember, csak család,
nincsen külön ítélet,
és meghatottan tisztelem,
hogy enyimnek-hitt testemen
ősök szokása éled.

Sorsomban pillanat sajog:
mit számít hogy élő vagyok
s hogy rám-vakít a reggel?
levedlem múló lényemet,
így zengek boldog éneket
a velem-egy sereggel:

"Rólunk levált a tér-elem,
énünk elmúlt, az értelem,
e rátarti kis égő.
De ami bennünk kapcsolat,
öröktől él s élő marad
s az időn túl is élő.

Az "én, te, ő" itt ugyanegy,
szent nyájunk tagolatlan-egy:
nincs külön lény, csak áram.
Múlt tettünk sodra végtelen
gördül tovább az éveken
az elhagyott világban.

Ha lábunk tiltott útra tért,
vétkünk is Jóistent dicsért,
mind Tőle volt, meg Érte.
Féket nem tűrő Akarat,
bocsásd meg bennünk Magadat:
a Te Fiad ígérte."

Így rendelem: ha meghalok,
engem kriptánkba rakjatok
illendő régi módon.
Kis Csöngém földjén szántsa szét
csontjaim sáros tömegét
egy késői utódom.